Skillet- Monster
Másnap mikor felébredek nagyjából fél kilenc körül jár az idő. Halkan kilépek a szobából de a lábnyomok már nincsenek ott ahol az este hagyta a gazdája. Nyelek egyet és köntösben lemegyek hogy készítsek egy kávét. Kinyitom az ablakot hogy kiszellőzzön a konyha a kávé erős illatától. Ahogy beáramlik a kellemesen hideg levegő megborzongok egy kicsit. Imádom az orléansi levegőt. Odahúzok egy széket és úgy kezdem el iszogatni a lágy krémes állagú meleg kávét. Most minden olyan csendes ahogy szeretem. Tökéletes pillanat hogy ne csináljak semmit. Jobb mint a nyári punnyadás a medencében ami az egyik kedvenc elfoglaltságom. De ez sokkal jobb. A hideg ellen meg tudom védeni magam úgy hogy felöltözök de a nyári meleg ellen nem tudok védekezni azzal hogy levetkőzök. Elmosolyodva kortyolgatom a kávét és ilyesmin elmélkedek. Az viszont eszembe se jut hogy mostanában alig olvastam. Már hiányoznak azok a kalandok. De most vannak saját kalandjaim. Miért olvasnám Poe fájdalmas és sötét szerzeményeit ha átélem a saját fájdalmas és sötét élményeimet? Bár nem tudom hogy Sylvia Plath hogy élte volna meg ezeket a dolgokat. (Lehet hogy én is a sütőben végzem.) Vagy épp Neil Gaiman híres karaktere Coreline. Most elképzelem hogy a másik világba lépve zombikra bukkan. De talán Neilnek eszébe se jutna szegény lányt ilyesminek kitenni. Miért jutnak ilyesmik az eszembe? A filmek mellett az olvasást is abba kéne hagynom. Lassan a gondolataimat németül vagy olaszul hallom majd a sok nyelvóra miatt. Vagy csak meghibbantam ebben a fejetlenségben ami jelenleg körülvesz. Jó érzés kicsit lazítani de ahogy ismerem a ház lakóit nem élvezhetem ezt sokáig. Legnagyobb meglepetésemre nem következik be hogy valami megszakítja a gondolataimat. Az utolsó kortyot is lenyelem és felállok hogy elmosogassam a bögrét amiből ittam. Mosogatás közben belép keresztanya aki elég nyúzott.
-Remélem tudod hogy hosszú napom volt tegnap?- leül és a tenyerébe temeti az arcát- valaki sáros cipőben végigment a folyosón és nem tudjuk ki volt az. Te nem láttál semmit?
-Nem láttam. De hallottam. Nem akartam bajba kerülni szóval inkább nem mentem ki hogy megnézzem mi az.
-Nagyon jól tetted. Talán tényleg nincs veszve semmi- mosolyogva néz rám. Látom rajta hogy megkönnyebbült csak mert szófogadó vagyok. A hajamba túrok kicsit.
-Keresztanya.. Perryvel elmegyünk sétálni.. Hozzak valamit a városból?- meglepettség csillan a szemében.
-Nem kell semmi... De miért sétálgatsz Perrynnel?- kérdezi és elmosolyodok.
-Csak barátkozok vele- próbálok biztató lenni de gyanakodva méregetni kezd és hümmög.
-Barátkozol vele? Eddig utáltad.
-Miért tartod számon a kapcsolatomat Perryvel? Vagyis... Perrynnel...
-Szóval becézgeted?- gúnyosan elmosolyodik.
-Tudod hogy értettem...- lehajtom a fejem és kezdek összezavarodni.
-Mindegy. Legalább nem azzal az árulóval vagy- eláll az utamból és elindulok a szobámba hogy felöltözzek.
Gyorsan felfogom a hajam egy csattal és már indulok is. Elég hideg van szóval szerencse hogy rétegesen öltöztem fel. Ahogy végigsétálok az utcákon látom hogy minél beljebb érek a városban annál kihaltabb minden. A főtéren egy lélek sincs és meglátszik mert szinte semmi sincs csak egy híd a Loire folyó felett és egy hatalmas szobor ami Jeanne d'arc tiszteletére készült. Elvégre innen származott vagy mi. A híd tetején állva figyelem a folyót ami csendesen folyik és csak azt lehet hallani. Semmi mást. Perryn halk lépteit így is meg lehet hallani. Felé pillantok és látom hogy jó kedve van. Igazítok egyet a dzsekim ujján és nagyot sóhajtva figyelem ahogy fellép a hídra.
-Azt hittem el se jössz a tegnapi után- vigyorogni kezd én pedig ismét felsóhajtok.
-Tudni akarom hogy mi folyik itt- a hídnak támaszkodok és a vízre pillantok. Egy percnyi csend lesz úrrá a főtéren mivel mi ketten nem mozdulunk és nem is beszélünk. Perryn meredten bámul engem én pedig a vizet.
-Túl sok dolgot kell tudnod és túl sok lenne a mondanivalóm számodra. Legyen elég annyi hogy csúnya balhé lesz és csak rád számíthatunk- ez a pár mondat visszhangzik a fejemben de nem reagálok. Igyekszek megemészteni a hallottakat. Egyet bólintva nyugtázom hogy értettem. Vagy legalábbis hallottam. Mellém sétál és ő is a vízre pillant. Túl nagy a hatásszünet a párbeszédben így próbálok keresni pár szót ami ide illik. Valahogy semmi sem jön össze. Egy épkézláb mondat sem hagyja el a szám így csak némán állunk egymás mellett. Fura de ezzel is sokat mondunk egymásnak. Végül Perryn felém fordul és a karkötőmet felém nyújtja.
-Köszönöm- mondom halkan és elveszem tőle. Egy pillanatra összeérnek az ujjaink. Érzem hogy milyen meleg és elmosolyodok.
-Tegnap elhagytad- mondja és ezzel el is tereli a gondolataimat a keze melegéről.
-Tudom.. Én dobtam el..
-Na igen.. Nem volt valami szép az a búcsú- mondja halkan én pedig felpillantok rá.
-Elég bunkó voltál- feljebb húzom a sálat hogy valamennyire megvédjem a széltől.
-Nem érted a viccet. Erről nem én tehetek- megvonja a vállát és egy követ dob a folyóba- Egész este ez járt a fejemben. De gondolom inkább el se mondjam. Tudom hogy nem csípsz de barátkozz meg a gondolattal hogy az életed része leszek. Engem bíztak meg hogy vigyázzak rád és ez nagy megtiszteltetés számomra. Egy alapos kiképzés után te leszel a vezére az egyik csapatnak. De neked kell döntened hogy kikhez csatlakozol.
-Nem fogok harcolni- jelentem ki nyíltan és világosan- Nincs miért harcolnom. Pár emléken vagy keresztanyán és Colinon kívül semmim sincs. Csak pár haver és te...
-Ezekért sem akarsz harcolni?
-Azt se tudom hogy mi miatt kéne harcolnom.
-Tudom hogy nevetségesen hangzik de a zombik ellen. A szüleid miatt...
-A szüleim?- erre felkapom a fejem- Mi van velük?
-Már ők is azok. És ha nem állítjuk meg őket akkor mi is azok leszünk...
-Emberként sem jobb az élet... Ha zombik lennénk legalább nem kéne szenvednünk és nem fájna semmi. Az emberek csak pusztítják magukat amíg a zombik próbálnak élni.
-Ezzel mire célzol?- látom rajta hogy nem fogja fel amit mondani akarok.
-Inkább élek zombik közt mint olyan emberek közt akik nem értékelnek semmit.
-Nem lehet hogy mi ketten rossz helyen vagyunk? Mert én is ezt érzem- mélyen és komolyan néz a szemembe ami meglep. A gyerekes és vidám tekintet helyett inkább komor és bánatos. Vagy a téma vagy az emlékei miatt változott ekkorát.
-Már elmehettél volna ha ezt érzed- válaszolom alig hallhatóan de ő így is érti. Nem válaszol csak a vízre pillant. Ebből tudom hogy nem kéne erőltetni a témát. De akkor miről beszélgessünk? Zombikról és harcról nem akarok beszélgetni mert megrémiszt hogy ez a valóság. Másoknak fura és szokatlan. Bár még nekem is. Talán ez az első alkalom hogy elhiszem azokat a meséket amiket régen olvastam. Én vagyok Piroska akit meg akar enni a farkas? Én vagyok Hamupipőke akinek a bálra egerek készítik a ruháját de végül a tündér segítségével jut el álmai báljára? Én vagyok Wendy akit elvisz Pán Péter egy varázslattal teli világba ahol tündérek sellők és kalózok vannak? Nem! Ezeknek a meséknek boldog a vége de az én mesém nem ér véget azzal hogy megment a vadász vagy hogy az üvegcipő illik a lábamra esetleg azzal hogy hazamegyek és rájövök hogy felnőni igenis klassz dolog. Én meghalok és nem írja meg senki a kalandjaimat. Hiszen csak egy ember vagyok akinek ez a sorsa. Ez az én világom és nem akarom hogy ez megváltozzon.
Végül egy sóhaj töri meg a csendet. Perryn az. Még mindig a vizet figyeli bár semmi izgalmas nem történik benne. Lehet hogy ő is hasonló gondolataival küzd ahogy én. Mindegy is. Nem gondolkodok ezen mert még a végén megsajnálom. A közelben lévő szoborra pillantok és elmosolyodok. Egyszer anya elhozott és én felmásztam rá. Szinte látom magam előtt ahogy kapaszkodok. Ez már csak egy emlék marad. Ahogy minden más is.
-Figyelj Odetta... Egy ideje azon gondolkodok hogy miért te vagy az egyetlen reményünk.. Hiszen te nem is akarsz harcolni- érzem hogy engem néz de nem fordulok felé.
-Perryn ne haragudj de ez a téma most nem alkalmas... Megmondtam hogy nem és reméltem hogy ezzel lezártam ezt az egészet- felé fordulva kicsit elszámolom magam és majdnem nekimegyek de szerencsére elkap.
-Figyelj oda- mondja szigorúan és egy lépést tesz hátra- Ha nem akarsz harcolni akkor rendben. De ne gyere hozzám sírni ha Colin vagy a keresztanyád meghal. Vagy esetleg a kis barátaid- lenézek a földre és az ajkamat kezdem harapdálni.
-Lehet hogy hiányoznának...- pár percig ismét néma csend lesz. Ez így nem jó. Kell valami alapzaj mert zavaró hogy semmit se lehet hallani csak azt hogy mi beszélgetünk. Perryn a haját kezdi igazgatni én pedig figyelem a mozdulatot.
-Olyan kár hogy te is olyan idióta lettél mint a többiek. De ez ellen már nem tehetek. Neked kell döntened- sóhajtva hátat fordít és elindul.
-Miért mész el?- kérdezem halkan.
-Mert semmi értelme hogy maradjak. Nem tartjuk egymást barátnak ráadásul nem egyeznek az értékeink. Mától nem nyaggatlak többet. Tedd azt amit jónak látsz- nem áll meg csak végigmondja amit akar miközben lassan eltűnik. Valahogy rosszul esik amit mondott. Miért ne tartanám a barátomnak? Igaz hogy kiakaszt de ő az egyetlen aki választ ad a kérdéseimre. De ha menni akar akkor menjen. Ki tudja. Lehet hogy jobb is ha nem kedvelem meg jobban. Jelenleg Colinnal járok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése